A szóalkotás alapelvei kifejtésre kerültek az Interlingua-angol szótár (Interlingua-English Dictionary, IED), “Bevezetés” c. fejezetében a xlv–xlix. oldalakon.
Az interlingua szóalkotás alapvető megfontolásai az alábbiak szerint vázolhatók. A nyelvtanok igerendszerről szóló része tárgyalja az olyan igealakokat, mint pl. a megfigyelek, amelyik a megfigyel ige jelen idejű kijelentő módú egyes szám harmadik személyű igealakja. Ugyanígy a megfigyel ige alakjai közt szokták tárgyalni a megfigyelő és megfigyelt igeneveket, jóllehet önálló melléknévként, sőt főnévként is használatosak. Minthogy a megfigyelő és a megfigyelt esetén melléknevek és főnevek is lehetnek igeszármazékok, nincs okunk arra, hogy pl. az ad ige esetén csak az adó és adott szavakat tartsuk ilyennek, de az adás, adat, adag, adalék, adomány stb. szavakat ne.
Nagyon hasznos ezt a magyarban bevett megközelítést átültetni a nemzetközi kisegítő nyelvekbe, mivel lehetővé teszi a szabad és önálló szóalkotást. Nem kell megbizonyosodni arról egy magyar szótárban, hogy létezik-e a mér igének mérek alakja, mert ez minden esetben képezhető. Azonban ha a magyar kisegítő nyelv lenne, azt sem kellene senkinek sem leellenőrizni, hogy létezik-e az állásos szó (a folytatásos analógiájára), vagy a rosszaságos (a jóságos mintájára).
A fentekből látható, hogy még a magyarban is a nyelvszokás és a nyelvhasználat gátolja a szabad szóalkotást, és ez sokkal inkább így van a germán, újlatin stb. nyelvekben. De nem az interlinguában. Itt a szóalkotást csak a hasznosság és az érthetőség követelményei korlátozzák.
Az első alapelv, a hasznosság nem igényel bővebb magyarázatot. Az interlinguában – miként a hagyományos nyelvekben is – nagy számban képezhetők olyan származékszavak, amelyekre nincs szükség. A fagyász, hogy magyar példával éljünk, olyan ‘ember, aki a faggyal foglalkozik’, de sokak számára meglepő lenne, ha ezzel a szóval egy szótárban találkoznának.
Az érthetőség alapelvéből következően a kisegítő nyelvben csak azok az eszközök engedhetők meg szabad és önálló szóalkotásokban, amelyek egymással kapcsolódva világosan értelmezhető jelentéssel bíró származékot adnak. Amiért a magyar *lábság származékszó nem lehetséges az nem az, hogy az elemei, a láb szó, illetve a -ság képző nem léteznének. Hiszen léteznek. Az ok az, hogy a -ság képző nem járulhat a láb főnévhez, mivel ebben az esetben nem kapunk világosan értelmezhető jelentést, ellentétben pl. a szépség, képesség alakulatokkal.
A szabad szóalkotásoknak tehát olyan érthetőnek kell lenniük, mintha nem is képzett, hanem ragozott származékai lennének az alapszavuknak.
A GYAKORLATI SZÓALKOTÁS ALAPELVE az interlinguában a fentiekkel analóg. Minden új származtatásnak a bevett szókészletben meghatározott mintát kell követnie. A bevett szókészlet leggyakoribb szóalkotási mintáinak a leírása megegyezik az új szóalkotásokra vonatkozó előírásokkal.
A következő szakaszokban példákkal és új képzések* bemutatásával ismertetjük a legfontosabb szóalkotási típusokat az alábbi bontásban:
A SZÓKÉPZÉS kifejezés alatt itt csak az utóképzőkkel történő szóalkotást értjük. A szóképzés során a képzett szó szófaját a képző határozza meg. Azok a főnevek és melléknevek, amelyek szótőre és végződésre bonthatók, a szóképzés során elvesztik a végződésüket. A képzett szó végződése a képző részét alkotja. A főnevek és melléknevek esetében végződésnek tekintjük a szóvégi -a, -e, -o magánhangzókat, valamint az olyan idegen szóvégeket, mint a latin -us, -um, vagy a görög -os, -is stb. Az igék esetén l. 146. §..
A legtöbb esetben a szótő és a képző változatlanul kapcsolódnak egymáshoz.
Ha a tő -i-re végződik, és a képző is ugyanazzal a hanggal kezdődik, a származékszóban csak egy -i-t írunk: rubie ‘vörös, piros’ + -ificar > redificar ‘vörösít, pirosít’.
Fontos, hogy ha magánhangzóval kezdődő képző járul -c betűre végző tőhöz, akkor a tővéghangzó kiejtése megváltozhat. Amikor egy eredetileg “kemény” c (azaz k-nak hangzó, pl. franc ‘szabad, frank’) után a képzés során i vagy e kerül, akkor a kiejtése szabály szerint “lágy” lesz (azaz c-nek vagy sz-nek hangzik, pl. Francia ‘Franciaország’). Ugyanez fordítva is igaz: ha egy eredetileg “lágy” c-hez (pl. cortice ‘kéreg, háncs’) a képzéskor a vagy o járul, akkor a c “megkeményedik” (pl. cortical ‘kérgi, háncs-, kéreggel/hánccsal kapcsolatos, kortikális’). Azonban a “lágy” c lágy megmarad az -*ada, -*ato, -*ata, -*age, -*alia, -*astro, -*astra képzők előtt, ezért -ci-ként kell írni: nuce ‘dió, mogyoró’ + -*ada > nuciada ‘mogyorókrém’. Hasonlóképpen a “kemény” c kemény marad az -*eria, -*ero, -*esc, -*ese, -*essa, -*etta, -*ette, -*etto, -*iera, -*iero, -*issime, -*issimo képzők előtt, így -ch-val kell írni: porco ‘disznó’ + -*eria > porcheria ‘(sertéshúst árusító) hentesüzlet’.
Megjegyzendő, hogy a ricchessa ‘gazdagság’ ~ ric ‘gazdag’ példához hasonló látszólagos szabálytalanság magyarázata az, hogy a dupla cc-t a szavak végén szimpla c-nek írjuk (vö. 6. §).
Az -*age végű szavak (függetlenül attól, hogy ez az -*age képző-e avagy sem) megtartják “lágy” zs ejtésüket származékaikban is. Emiatt, ha egy képző a-val vagy o-val kezdődik, a g betű gi-re változik: orange ‘narancs’ + -*ada > orangiada ‘narancslé’, de orange + -*eria > orangeria ‘narancsház, narancskert’.
* Itt és másutt itt az “új képzés” fogalom az interlingua szókincs alapjául szolgáló – elsősorban újlatin – nyelvekben nem szokásos, nem ismert képzésekre vonatkozik. Magyar szempontból ennek megkülönböztetése nem lenne indokolt, de mivel támpontot jelenthet az újlatin nyelvekkel való szókészleti, szóképzési összevetésre, ezért mégis meghagytuk.
Az eredeti interlingva nyelvtannal kapcsolatban Ado Hall-nak, a magyar változattal kapcsolatban pedig nekem lehet levelet küldeni.